Majsai Károly, kerületünk lakója, az egykori paralimpiai ezüst- és bronzérmes asztaliteniszező kapta idén a MOB Fair Play-díját cselekedet kategóriában. Az indoklás az alábbi történet volt.
Volt egy társaság, Erdei Ilona, Erdős Lajos, Majsai Károly, Pusztafiné Kovács Judit, Sasváriné Paulik Ilona, Szepesi Attila Kovács Győző, akik a parasport hőskorában, a 80-as években (közvetlenül az első magyar paralimpiai bajnok, Tauber Zoltán után, és egy kicsit az ő indíttatására is) képviselték hazánkat a nemzetközi para-asztaliteniszversenyeken. És ezt olyan magas szinten űzték, hogy rendre éremmel tértek haza. Paralimpiai érmük is van, néhányuknak több is. Kivéve egyiküket, Erdei Ilonát. – Ica nem volt szerencsés alkat – mesélte a Sashalmon élő paralimpiai ezüst- és bronzérmes Majsai Károly. – Pedig nagyon megérdemelte volna a sikert, mert ő volt a csapatunk szíve, lelke. Mindenkinek segített, mindenkire odafigyelt. Erdei Ilona születési rendellenességgel született: bal kézfeje és a lábujjai sem nőttek ki. Ő ennek ellenére megtanult pingpongozni, és jó paraversenyző lett belőle. Egy probléma volt, hogy a már akkor is vitatott besorolási rendszer alapján nem a saját kategóriájában (S9), hanem egyel följebb, az S10-sek között kellett bizonyítania. Aki járatos a para besorolások terén, az tudja, mekkora különbség van a két kategória között. – A mostani paralimpián bronzérmes Szvitacs Alexa egy toxikus sokkszindróma miatt elveszítette bal alkarját és a lábujjait, amiért az S9-es kategóriába kapott besorolást. Erdei Ilonának volt egy másik problémája is. Ebben a hetes társaságban ő volt az egyetlen „álló” versenyző, a másik két hölgy kerekesszékes volt, így a világversenyeken csak férfi játékostársaival tudott volna bemelegíteni. – A mi sportágunkban a bemelegítésnek nagyon fontos szerepe van, nem szabad nálad gyengébb játékossal ütögetni, mert az „benne marad a kezedben”, így, ha tehettük, elkerültük az Icával való melegítést. Utólag, persze, nem vagyok erre a büszke, de akkoriban mindnyájan versenyzők voltunk, és minden pillanatban az eredmény lebegett előttünk.
1988-ban Szöulban járunk. A hetes magyar csapat is ott van a paralimpián. Mindenki készül az egyéni és a csapatversenyre. Kivéve Erdei Ilona, aki egyedül lévén nem indulhatott csapatban (ehhez két emberre volt szükség). Ilonának két esélye volt az éremszerzésre, ha a kategóriájában (S10) bejut az elődöntőbe, vagy, ha az Open (nyílt) egyenes kiesés versenyen teszi ugyanezt. Icának ez utóbbiban nagyobb sansza lett volna. A kategóriájában végül nem sikerült a bravúr, így ő is az Openre készült. Az akkori állapotokat jól tükrözi, hogy sokszor maguk a versenyszervezők sem voltak toppon. – Ott voltunk Icával, amikor a verseny főbírója meghatározta az Openverseny időpontját. Ezt egyébként többször meg is erősítette. Volt még addig két nap, így Ica a verseny előtti napot pihenéssel töltötte az olimpiai faluban. Majsai Károly elmondta, ő és a többi férfi játékos a teremben edzettek másnap, amikor legnagyobb megdöbbenésükre szólították a női Openverseny indulóit. – Akkoriban még nem volt mobiltelefon, az olimpiai falu pedig messze volt a csarnoktól, így nem tudtunk szólni szegény Icának, aki emiatt a baki miatt lemaradt a versenyről. És lemaradt egy paralimpiai éremről is. Erdei Ilona kálváriája Atlantában tovább folytatódott. 1996-ban ugyanis körbeverés volt a csoportjában, mindenkinek azonos győzelme és veresége volt, és még a játszmák aránya is egyezett. Ezért a továbbjutást és a kiesést a meccsenkénti poénok számával döntötték el. Ez meg nem kedvezett neki. – Mi, paralimpiai érmesek nemcsak a dicsőséget, hanem az ezzel járó anyagi biztonságot is élvezzük. Neki azonban ebből semmi sem jutott. Én tartottam a kapcsolatot Icával, tudtam róla, hogy Szolnokon egy újság szerkesztőségében telefonosként dolgozik. Majd miután megszűnt az újság, egy Kft-nél lett 50 ezer forintért ügyintéző. Ám onnan is elküldték, így a rokkantnyugdíjából kellett valahogy megélnie. Sokat gondolkodtam, miképpen tudnánk neki segíteni. Az ötletet végül az a néhány évvel ezelőtti döntés adta, mely szerint az olimpiai és paralimpiai érmesek már nemcsak egy, a legjobb érmük színéhez igazított összeget, hanem minden sikerük után támogatást kapnak. Így Majsai Károly is az 1984-es paralimpiai ezüstje mellett a 88-as bronza után is állami támogatásban részesül. – Úgy döntöttem, ennek a plusz összegnek a 25 százalékát Icának adom. Mivel az életjáradék évről évre emelkedik, Icának is többet tudok folyósítani. Ma már 50 ezer forint körüli összeget kap, így elértük azt a fizetést, amit az utolsó munkahelyén kapott. Majsai Károly három éve támogatja már egykori sporttársát. Erdei Ilona időközben tollat ragadott, írni kezdett, és írói kurzusokra is járt. Az egyik ilyen alkotótáborban azt a feladatot kapta, hogy tíz választott szóból kell egy novellát írnia. – Egyszer csörgött a telefonom, Ica hívott, elmondta a feladatot, és hozzátette, neki a tíz szó a mi történetünket juttatta az eszébe. Az engedélyemet kérte, hogy nevek említése nélkül megírhassa a sztorit.
Summa summarum a történet megjelent egy közösségi oldalon, amit egy másik versenyzőtárs, Kovács Győző kétszeres paralimpiai érmes asztaliteniszező is elolvasott. Ő pedig nem állt meg itt, hanem felterjesztette Majsai Károlyt a MOB Fair Play-díjára. – Tavasszal kaptam az értesítést, hogy idén nekem ítélték a MOB Fair Play-díját cselekedet kategóriában. Nagyon meglepett, de nagyon örülök neki, és megtisztelőnek érzem ezt a figyelmet. Nosza, rögtön írtam is Icának: „teljesült a vágyad, az égiek meghallották a kérésedet, mert engem megjutalmaztak”. Nagyon örült neki, mert mindig is szerette volna meghálálni a segítségemet. Egyébként pedig így lett szép és kerek ez a történet. Riersch Tamás |