« Vissza Ikarus – a mátyásföldi hungaricum  « XVI.-XIV. kerületi hírek  2007. április 4.

Vannak márkanevek, amelyek elválaszthatatlanok az adott országtól. A Mercedesről mindenkinek azonnal a német precizitás jut az eszébe, a Szokol rádió neve hallatán pedig gondolkodás nélkül a szovjet iparra asszociálunk. Nekünk, magyaroknak is akad néhány nemzeti termékünk. A Pick szalámi, a Zwack Unikum és a Rubik-kocka mellett kétségtelenül az Ikarus autóbusz is növelte az ismertségünket. Az a típus, amelynek példányai ma is fellelhetők a világban, és amely annyi embernek adott munkát több mint egy évszázadon keresztül. Ha lokálpatriótaként nézzük a dolgokat, akkor azt mondhatjuk, hogy az Ikarus, és azon keresztül Magyarország nagyon sokat köszönhet Mátyásföldnek. Ez volt az a terület, ahol az Uhri família cége 1945-ben véglegesen otthonra talált. Igaz, a kor „szokásainak megfelelően” az Uhri leszármazottak nem sokáig élvezhették az 1895-ben útjára indított családi vállalkozás gyümölcsét. Az Ikarus Automobil és Járműgyár Rt.-t államosították, majd az Ikarus Gép és Fémáru Rt.-vel összevonva megalkották a szocialista multicéget, az Ikarus Karosszéria és Járműgyárat. A korszakot sok mindenért lehet okolni, egy valamit azonban mindenképpen a javára írhatunk: a kor vezetői komplexen gondolkodtak. Ők ugyanis szem előtt tartották, hogy a táboruk tagországainak melyek az erősségei, és azokat nem elsorvasztották, hanem a maguk módján felfejlesztették. Így járt az Ikarus is, amely nemcsak telephelyet, gépeket, mérnököket kapott, hanem egy politikai döntésnek köszönhetően piacot is. Ez a mátyásföldi cég lett ugyanis a KGST-országok legfőbb autóbusz-beszállítója. Ez pedig újabb fejlesztésekre adott lehetőségeket, így olyan ma már legendás példányok gördültek le a futószalagról, mint a híres farmotoros Ikarus 55-ös, vagy a több mint százéves Ikarus-történet legsikeresebb járműve, a 200-as buszcsalád. A közkedvelt autóbuszok pedig a piacot is megnövelték, a szocialista országok után az afrikai és a közel-keleti baráti államok is felfigyeltek a magyar csodára, majd szép lassan néhány imperialista ország is beadta a derekát, és vásárolt az egyre népszerűbb „kockabuszokból”. A mátyásföldi hungari­cum­hoz olyan legek is fűződnek, mint az, hogy volt olyan év, amikor több mint 13.500 autóbuszt gyártottak. Ekkora kapacitás pedig direkt módon 11 ezer embernek adott állandó munkát, ha pedig a bedolgozókat nézzük, akkor az Ikarus közel 100 ezer0 embernek jelentett megélhetést a 60-as, 70-es években. A magyar multi hamar ki is nőtte a mátyásföldi gyárat, és 1963-ban a székesfehérvári Általános Mechanikai Gépgyár is az állami vállalat „tulajdonába” került, majd továbbterjeszkedve Móron, Szegeden, Pusztaváron, Szeghalmon és Kiskunhalason is létrehozott egy-egy üzemet. Ekkora birodalom pedig a kor szocialista óriáscégeinek rangsorában is előkelő helyre emelte. Mondhatnánk azt is, hogy mindez csak bevezető volt ahhoz az írásunkhoz, amellyel „Az Ikarus-ra emlékezünk” rendezvénysorozatról kívántunk tudósítani. De mivel az Ikarusról ma már tudjuk, hogy a rendszerváltás nagy vesztesei közé tartozik, olyannyira, hogy ma már nem is létezik, nem lenne tehát ildomos a fenti sorainkat bevezetőnek aposztrofálni. Az Ikarusszal kapcsolatban maximum nekrológról beszélhetünk. Egy szép történet szomorú befejezése. Ezt a kissé szomorkás hangulatot éreztük magunk is, amikor az ünnepség megnyitóján, március 30-án, pénteken a BGF Külkereskedelmi Főiskolai Kar aulájában a vendégek közé vegyültünk. Azok közé, akik maguk is valamennyien ehhez a mátyásföldi hungaricumhoz kötődtek. Ki erősebben, ki lazábban. Március 30-án és 31-én az Otthonunk a XVI. kerületért Egyesület és a BGF Külkereskedelmi Főiskolai Karának jóvoltából egy hatalmas osztálytalálkozónak lehettünk a részesei. Az „iskola” egykori „diákjai” – közel kétszáz ember – ma már egytől egyig felnőtt, sőt többségében idős emberek, akik kivétel nélkül meghatódtak a rég várt találkozástól. Mert az Ikarus 1995-ös centenáriumi ünnepsége óta többségük csak a szakrendelőben vagy az Auchan áruházban találkozott egymással. Egy osztálytalálkozó azonban akkor az igazi, ha mindenki, akinek köze volt a közösséghez, részt vesz rajta. Nos, a szervezők a program összeállításakor kb. 150 személyre szóló meghívót postáztak ki, ám ezek többségében a korábbi vezetőknek, középvezetőknek lettek címezve, s mivel a sajtóban is kevesebb visszhangja volt a programnak, az egyszerű gyári munkások ebből az osztálytalálkozóból bizony kimaradtak. Akik viszont részt vettek a kétnapos rendezvényen, azok bőven „kinosztalgiázhatták” magukat. Az emlékek már a főiskola Diósy Lajos utcai oldalán megrohanhatták őket, ott ugyanis a szervezők jóvoltából három igazi matuzsálem, egy Ikarus 30-as és két felújított Ikarus 55-ös autóbusz köszöntötte a résztvevőket. Az aulában pedig egy kiállítás emlékezett a gazdag Ikarus múltra, a tárlatot Kovács Péter polgármester nyitott meg. Rajta kívül pedig Mádi Jenő egykori műszaki igazgató mondott ünnepi beszédet. A pénteki nap eseményeihez tartozott még az Ikarus utolsó 50 éve történéseinek felelevenítése az Ikarus című lap szemelvényeinek segítségével. A cikkekből, írásokból két régi ikarusos, Végvári József és Bán László olvasott fel részleteket. Másnap aztán filmvetítésekkel és baráti beszélgetésekkel folytatódott a program. A meghívottak először azokat a propagandafilmeket tekintették meg, amelyek egykoron a gyárat, és az Ikarus buszt voltak hivatottak népszerűsíteni, aztán kis csoportokban már a személyes élményeiket elevenítették fel. S hogy mennyi érzelmet kavart fel ez a két nap? Nos, szinte egyhangú volt a vélemény: „Jó lenne, ha évente lehetőség lenne a régi ikarusosok találkozójára, és az sem ártana, ha ezeket az eseményeket a 2000-ig működő népszerű Ikarus lap egy-egy nosztalgiaszámmal dokumentálni is tudná.” Azt talán többen elolvasnák, mint ahányan személyesen jelen voltak az első nosztalgia-ünnepségen. (M)

Ferenci Kiadó Bt.  •  1162 Budapest, Hermina út 16.  •  Tel.: [1] 405-5919  •  E-mail cím: hh@hh16.hu