Nincs követője…
Biólógiai fűnyírás a Rákos-patak rézsűjén
Apja az „önkéntes szövetkezetesítés” elől küldte 52 éve Kiskunhalasról Budapestre hentestanulónak Kordás Tibort. Szakmáját kitanulva Közért-üzletekben dolgozott, majd miután édesapja is feljött Pestre, a Cserhida utcai tanyájukon segített neki gazdálkodni. A kerület azonban körbenőtte a telepet, ezért tíz éve a Bökényföldi út mentén bérel helyet Budapest utolsó gulyájának. Saját földje nincs, a most 14 szarvasmarhából, 13 kecskéből, 14 birkából és néhány sertésből álló jószágainak 12 hektárnyi legelőt bérel. Télre vennie is kell takarmányt, mivel az agrárgazdasági nagykönyvek szerint egy szarvasmarhát egy hektár tud eltartani. – No persze ha sok a csapadék, kevesebb föld is elég. Ám én 67 évesen már nem azon vagyok, hogyan legyen még több állatom. Elkoptatott a 45 év, fel kellene már számolnom a tanyát – mondta kérdésemre. – De nem olyan egyszerű abbahagyni azt, amibe beleszülettem… – Lesz, aki folytatja? – Nem. A két lányom kereskedő, boltban dolgoznak. Az állatnak télen is ennie kell, fejni, tisztán tartani. Ráérezni, ha nem legel, akkor mi baja lehet? Velük lenni, minden nap. Ez már nagyon sok fiatalnak idegen. Pedig nagy állat nélkül nincs hatékony mezőgazdaság. Tőlem például vecsési káposztások viszik el a trágyát, mivel a környékükön nincsen. – Mi lesz a tejjel, hússal? – Most keveset, csak úgy napi 30-40 litert fejek, amit jórészt háztól elvisznek. Szoktunk sajtot is készíteni. Legközelebb egy hónap múlva, novemberben ellik két tehén. Ha több lesz a tej, akkor az újpesti piacra viszem. Húsból önellátóak vagyunk, a családom igazán a kecskehúst szereti. A ferencvárosi Közvágóhídon már a 80-as évek végén megszűnt az élőállat vágás. Amikor éppen van eladó állatom – mint ahogy idén négy szarvasmarhám volt vágóra való –, akkor a dabasi vágóhídra küldöm. -izs-or
|