Helyi Hírek - Független folyóirat   2021.09.22. szerda
Móric
E-mail cím:

Jelszó:

CÍMLAP
Cikkek és hírek
Portaszolgálat
Balesetek
Tűzoltósági hírek
Rendőrségi hírek
Polgármesteri interjú
Természetgyógyászat, szépség és egészség
Horoszkóp, asztrológia
Receptek
Videók
Olvasóinktól: körbeküldős üzenetek
Archívum
Archívum
Képgalériák
Helyi Hírek laphálózat
Legutóbbi számaink
Archívum - HH XVI.
Archívum - HH XVII.
2004 előtti számaink
Megjelenési időpontok
Hirdetési áraink
Lakossági aprók
Hirdetésfeladás
Szakmai adattár

Látogatók: 22119368
   « Vissza

A hagyományőrzés rögös útján… - Látogatóban Kovács Mihály bútorrestaurátor otthonában

 « Portaszolgálat 
2012. január 27.
 

 

„Körbe-körbe járva bemutatta nekem,
Minden tárgynak hogy van meg a külön dolga.
(…)
Poros könyvek, mindegy miről szólnak,
Olvasója meg lesz elégedve vele,
Vagy lehet Viktoriánus gyertyatartója,
A legmodernebb embereknek.
Ketyegő-nyekergő falióra,
Tagbaszakadt fametszetes fogas,
Zenedoboz és balerinababa,
Pipa, szipka, és hamutartó kas.
(…) – Banka Márk: Az antik ajándékbolt, részlet

7


A restaurátor munkája nem más, mint értékeink – a hagyomány – megőrzése, illetve műkincseink eredeti állapotának visszaállítása. Rekonstruálni nem olyan egyszerű. Egy hiányos antik kopott bútor a restauráció során újjászületik. Az intarziapótlás, a réz, csontberakások, a faragás, az aranyozás, a politúrozás, mind-mind hagyományosan, szakszerűen, az adott kornak megfelelően történik. Az adott kort ismerni kell, hogy megértsük miért készült a bútordarab abból az anyagból és miért abban a stílusban. Kovács Mihály a bútorrestaurálás művésze. Hosszú évtizedek alatt mind elméleti mind gyakorlati téren hatalmas, átfogó tudásra tett szert, mesterségében több régi vagy kihalóban lévő szakmát őriz, művészettörténeti áttekintését, remek bútortörténeti előadását is volt szerencsém meghallgatni. Annak idején a Cinkotai Tájház megnyitó ünnepségén találkoztunk, kiderült ő állította helyre eredeti állapotába a tájház teljes népi bútorzatát, a néprajzi gyűjtemény valamennyi tárgyát: „Itt nincs egyetlen szeg sem, csak facsapolás, hónapokig tartott, míg elkészültem. Volt olyan darab, ami teljesen szétmállott, újra kellett korhűen gyártanom.” – foglalta össze akkor munkája folyamatát. Azóta nem először járok rákosszentmihályi otthonában, a kincsek láttán mégis újra és újra ámulatba esem. A körülvevő tárgyak, a fehér pianínó, az aranyozott keretes festmények, az oroszlánkörmös fogantyúval a fiókos szekrény, vagy a másik Mária Terézia korabeli komód fiókjain, a rézkallantyún párban Mária Terézia és Ferenc József portréja nem csupán antik kellékek, sokkal inkább a mindennapok hasznos tartozékai. A hátsó kertben igazi meglepetés egy (két szobából álló) mini néprajzi múzeum és egy műhely található. A különleges miliőben, a meghitt otthonosságban a régmúlt fonala fonódik össze a jelen szálaival, olyan természetességgel, mintha a korok – stílek – között lévő távolság nem is létezne. „A génjeimben van a tárgyak szeretete” – kezdi el történetét Mihály. „A tudást rettentően tisztelem. Kerestem a jellegzetes dolgokat, ami bonyolult. Templomokban a legkiválóbb dolgokat mindig lefényképeztem és csodáltam az embereket, akik ezeket létrehozták. Az ő gondolataik által megpróbáltam megvalósítani, amit ők elképzeltek. A tudásukat átérzem, mintha együtt csinálnánk. Már a bontásnál, pl. a parfümillatból meg tudom érezni ki használta, milyen korból. Anyagért kerülnek ide a műtárgyak, megcsinálom és itt maradnak.” – körben mindenütt a keze lenyomata, lelkiségének tükre köszön vissza. Azután sorolja tovább a kulcsszavakat: „Vendégváró tájház, néprajzi tudástár, kézművesség és kihalófélben lévő mesterségek felélesztése, hagyományőrzés és turizmus, munkahelyek teremtése, magyar termelők támogatása, sokszínűség és kultúrák hídja….” S gyönyörű a hitvallása is: „Az ember életébe bele van kódolva minden. Nagycsalád, összefogás. Nem csupán a saját boldogulást kell nézni, ha azt akarjuk, hogy ebből az országból legyen valami…”
Miután a finom porcelánban tálalt ebédet is elköltöttük előveszi a pályázati dokumentumokat (amiért tulajdonképpen jöttem) és átadja nekem olvasatra. A beadványok rengetegében, és a beszélgetés egyre tágabb gyűrűjében kirajzolódik előttem egy rendkívüli ember arcképe, s fel sem foghatom, miért kényszerítődik ekkora nagy csatározásra! Mihály tevékenységét már önmagában is becsülnünk kell, ám értékmentő hivatásában, a tárgyi emlékek, a népi és polgári kultúra, a tradíció, a hagyomány, a múlt megőrzésében ő ennél sokkal többre vállalkozott: egyedülálló néprajzi gyűjteményét, a hosszú évek során szerzett tudását – egy élet munkáját – szűkebb hazájának (Budapest Kertváros, XVI. kerületének) és ezzel egyidejűleg a honnak felajánlva létre kívánná hozni a Magyarok Tájházát. E törekvésében vívja szélmalom harcát. Több hivatalt, intézetet kísérelt meg nemes ügyének megnyerni, majd több fórumon próbált anyagi forráshoz jutni, egyebek mellett a XVI. kerületi Pedagógiai Szolgáltató Intézetnél is jelentkezett, amely pl. megfelelő helyet adhatna a Magyar Tájház értékeinek. Elsősorban azonban a Polgármesteri Hivatalához nyújtotta be pályázatát. Miután itt negatív elbírálásban részesült már a miniszterelnökhöz címezte levelét. Szívében, lehet, már a remény is elhalt. Utóbbi késrését is egy tollvonással utasították el: „Tisztelt Kovács Mihály úr! Illetékességből megkaptam a Magyarok Tájháza projekt szakmai és anyagi támogatása tárgyában Orbán Viktor miniszterelnök úrnak 2011. májusában megküldött levelét. Úgy gondolom, hogy az Ön által létrehozni kívánt hagyományőrző és turisztikai központ lényegi szerepet tölthetne be hazánk kulturális értékeinek és javainak megőrzésében, kiemelten fontos kérdésnek tatom, hogy a 21. sz. fiatal generációja is találkozzon azokkal az értékekkel, amelyekből elődeink valamint hazánk kultúrája is fakad. Szomorú tény, hogy a napjainkra már majdnem kizárólagosan csak ilyen, és ehhez hasonló bemutató terekben, múzeumokban van erre lehetőségük. Sajnálattal tájékoztatom ugyanakkor, hogy a jelenlegi igen nehéz gazdasági helyzetben nem áll a kulturális tárca rendelkezésre olyan financiális forrás, amelyből kezdeményezését támogatni tudnánk. Munkájában további sok sikert kívánok!” – Budapest, 2011. augusztus 3. Nemzeti Erőforrás Minisztérium Kultúráért Felelős Államtitkár.
„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.” – írja a legnagyobb magyar. „Tudjuk azt, hogy ez az év („Széchenyi év”) sorsfordító esztendő Magyarország, a magyar nemzet számára. Ez a tény pedig egy ország jobbító közösséget, nemzetet gyarapító irányt mutathat mindenkinek. Ez a közös jövő, a közös munkálkodásunkon múlik. Széchenyivel szólva azt kívánhatjuk legjobban, hogy minél több magyar honfitársunk megértse végre a jelent, mert akkor tudunk helyesen és okosan, lelkesen és reménykedve munkálkodni a jövőn. (…) Vannak helyzetek, amikor már szégyen a válságra, a szűkös költségvetésre hivatkozni bárhol is. Talán még hihető is ennek valódisága, hitele, ha legalább a cselekvés szándéka láttatná magát. De csend van, feledékenység, vagy érdektelenség, ami fölött ott lebeg az elmúlt évek alatt Széchenyi szellemiségének lassan amortizálódó imázsa…” – a javaslatot egy nyugdíjas népművelő egy honlapon tette közzé. Az Új Széchenyi Tervről a Nemzeti Erőforrás Minisztérium Kultúráért Felelős Államtitkársága közleményében és több médiában is tájékozódhatunk. Az Új Széchenyi Terv célja a pályázati rendszer átformálása annak érdekében, hogy gyorsan, hatékonyan, összehangoltan jussanak a hazai és uniós összevont források a kis- és közepes vállalkozásokhoz. Az Új Széchenyi Terv révén további lehetőségek nyílnak meg a múzeumok és az oktatási intézmények összekapcsolódására és együttműködésére az érdemi, hosszú távú partnerség kialakítása érdekében. (…) És úgy tűnik, hogy akár ingatlan is vásárolható lesz vissza nem térítendő támogatásból. S mi történt? Mihályt, aki a legnagyobb magyar szellemében és nevével fémjelzett pályázatra szinte aranytálcán kínálta fel a lehetőséget, s nem utolsósorban a saját vagyonát a köz javára – a kritériumokat szem előtt tartva rengeteg jó ötlettől vezérelve múzeumát oktatási intézmények bevonásával képzelte el – íme szégyen, de szűkös költségvetésre (vagy nevezhetjük akárminek: gazdasági nehézségekre, megszorításra, forráshiányra) hivatkozva másodszor csapták orcán… „De csend van, feledékenység, vagy érdektelenség, ami fölött ott lebeg az elmúlt évek alatt Széchenyi szellemiségének lassan amortizálódó imázsa…” – népművelő barátunk mintha az „átformálás” mibenlétét előre tudta volna, egyenesen a Magyar Tájházért – Mihályért, a hozzá hasonlatos helyzetűekért – is felemelte szavát. Ismeretlenül is köszönet érte.
„A bútortörténet tündöklése és bukása, az emberiség művészetének tündöklése és bukása” cím köré épített kiváló bútortörténeti előadását (a szecesszió kora, a 19. sz. vége, 20. sz. eleje ívén napjainkig érkezve) Mihály e szavakkal zárta: „A megerősödött nemzeti érzés kifejezésére, ez időben az utánzott stílusformákat, ’magyar motívumokkal’ próbálták egyénivé, eredetivé ötvözni. A fiatal tetterős Magyar Iparművészeti Társulat is a ’modern nemzeti irány’ hirdetője és kiállításán a ’régi szép minták értelmes utánzásával’ együtt szerepelnek a magyaros művek. (…) A művészeti állapotok világosan mutatják, hogy a polgárság haladó szellemű beállítottságát teljesen elvesztette. A múlthoz való fordulás tulajdonképpen menekülés volt a jelenből, saját koruktól a múlt fényes és gazdag tárgyaihoz. Ez a helyzet a művészeti stílusok teljes lejáratásához vezetett. Nem volt hosszú időszak, de nagyon sokat rombolt. A múltat felemésztette; jelent nem tudott teremteni és a jövőre még csak nem is gondolt. (…) A 19. századi stílus ’repetíció’ tulajdonképpen. Semmi újat nem teremtett, csupán divatáramlatok sorának tekinthető. Ezt a kor jelesei észrevették, de tehetetlenek voltak, minden elképzelésük szembekerült a technikai fejlődéssel. Nem ismerték fel a fejlődés igazi horderejét, és csupán a régi kézműves kultúra értelmében tudták elképzelni az elsüllyedt ipari kultúra újjáélesztését. És eltelt kétszáz év, született egy zseni, aki az atomkor és az űrkor szakában dacol és álmodott egy nagyot. Ő Makovecz Imre, aki 75 évesen itt hagyott minket. És mondom én, nagyság csak véletlen. A géniusz csak tajték a habok felett, akire büszke lehet a magyar nép.”
 „Az igazi eszményektől és értékektől való elfordulás előbb szellemi, majd – a civilizáció áttételein keresztül – gyakorlati hanyatlást jelent, amely akkor következik be, amikor a kulturális energiák sorvadni kezdenek. (…) A nemzeti műveltség igazi tartalmát nem csupán a csúcsteljesítményekben kell mérni, hanem minden szinten. Mindazok a szellemi javak, amelyeket a magyar géniusz alkot, és a világtól átvesz, csak halvány sugárzással, vagy egyáltalán nem jutnak el a tömegekhez. Ma a magyarság hagyományos műveltsége, hétköznapi kultúrája egyre sorvad, napról napra szennyezettebb lesz; nem az elitkultúra van igazán veszélyben. A nemzeti kulturális stratégiának egyszerre kell ösztönöznie kiemelkedő alkotásokra, élénk szellemi és kulturális közéletre, s az egész nemzeti közösség kulturális színvonalának és tudatosságának emelésére. (…) A konzervatív kultúrpolitikának a lehető legnagyobb mértékben kell hagyatkoznia a kultúra öngyógyító képességére. Nem az a dolga, hogy eldöntse, hanem hogy fenntartsa és egyensúlyban tartsa a kulturális párbeszédet, azaz nyitva tartsa a hagyomány értelméről, a szép, a jó és az igaz mibenlétéről folyó vitát.” – Dr. Pálinkás Józsefet (a Magyar Tudományos Akadémia 2008-ben megválasztott elnöke, az MTA Atommagkutató Intézet igazgatója, volt oktatási miniszter) megszólaltató cikk pedig a Képmás Magazin 2005. júniusi számában jelent meg.
„A cél voltaképp mi is? /A cél, megszünte a dicső csatának, / A cél halál, az élet küzdelem, /S az ember célja e küzdés maga.” – írja Madách. Mihály vállalkozása a Magyarok Tájháza Budapesten, talán Magyarországon is, tágabb környezetben egyedülálló kuriózum – hungarikum – lenne, egyfajta öngyógyító folyamatot elindítva nagy űrt tölthetne be. Hinnünk kell a boldogító végkifejletben. Hinnünk kell, hogy Mihály mini múzeumában a százféle relikvia: a pipagyűjtemény, cimbalom és egy hamis Stradivari, belsejében cremonai címkével. Az antik asztalon a lyukkártyás hangdoboz, az udvaron, ha meg is töri az idillt a meghökkentő jelenség: Rákosi elfogató kocsija, az ÁVH által használt, rettegett Vauxhall gépkocsi, mellette pedig egy olyan Mercedes, amelyben Kádár János is ülhetett. (A Terror Háza Múzeum megnyitása történelmi mérföldkő. Azért jött létre, hogy örökre emlékeztessen az emberiség által azelőtt nem tapasztalt mértékű, intézményesített gonoszságra. A két járműnek talán a Terror Háza Múzeumában lenne a helye). A kocsiszínben a só-szállító kocsi az 1800-as évekből. S külön említést érdemelve a cifraművű kovácsoltvas ajtajával a búbos kemence. De a Grassalkovich kastélyból elszármazott gyöngyház berakásos barokk stíl karosszék, a Csanádi Püspökség tárolója, a biedermeier háromajtós szekrény, a csömöri Laki kastélyból a jégszekrény (a 2-300 éves darabok, a világon nincs belőlük több) mind, s legfőképpen Mihály munkássága végül méltó bánásmódban részesül…
„A hagyomány, a léttől kapott eredeti mérce nem ismeri azt az individuális rettegést, amellyel az ember a divatot, mint védőpajzsot vonja maga köré. A hagyomány maga a fészek, a létezés mélyrétege, felmutatás; ok és magyarázat, ami szükségtelenné teszi az újabb okok és magyarázatok sorolását.” – ez az idézet már Götz Eszter, „A hagyomány tagadása: a divat” c. dolgozatából való. És ha ma még nem is vagyunk cselekvő részesei a kézműves mozgalmaknak, nem magunk készítjük ruháinkat, bútorainkat, de ha igényeljük, hogy (akár Mihály múzeumában) hagyományos tárgyakkal, játékokkal vegyük körbe magunkat, népdalokat hallgassunk, tiszta alapanyagokat tartalmazó népi ételeket fogyasszunk, s hagyományos gyógymódokkal gyógyítsuk magunkat, már sokat tettünk azért, hogy feltámasszuk a hagyományt. Az embernek az egészsége érdekében ki kell tudnia bontakozni a természetes énjéből, de ehhez előbb meg kell ismernie önmagát. Ebben segíthet (a szakrális mesterségek, játékok elsajátítása, a vallási hagyomány megismerése és megértése) a magyar hagyomány újrafelfedezése…
„Kezdettől azt az egy épületet szeretem volna megépíteni, amely az emberiség kezdete előtt már állt a világban, a kezdetek világában, mint sugárzó valóságos kép, az igazi otthon, az Aranykor elven Háza… Az eleven ház megfogalmazásáért volt minden: a mozgásformák figyelése, a minimális környezet keresése, a népművészeti minták szerkezetelemzése; minden amivel foglalkoztam: az építészet ősi szavai, a tér-idő folyamatosság, a dráma az építésben és az asszonyok faggatása az életről. Szeretném azt hinni, hogy az Úrnak van humora, megbocsátása ehhez az élethez, amelyet én éltem. Erőt adott hozzá…” (Makovecz Imre).
A bútorokat „kisépítészetnek” is szokták nevezni, a Magyar Tájház az „aranykor eleven háza” mintáján létesülhetne. Mihály álmának egészen bizonyosan valóra kell válnia, hiszen a nagy példakép, a magyar organikus építészet megteremtője, a stílusteremtő mester onnan fentről vigyázza…

2.
 
6

18

  19
 
Az életút dióhéjban
Kovács Mihály (65 éves nyugdíjas), Hajdú-Bihar megyéből, tizenegy gyermekes, földmunkás paraszt családból származik, öt gyermekes családapa, akinek gyermekei közül három gyermeke még kiskorú. (…) Ilyen előzmények után és körülmények között „több lábon állva” igyekezett megragadni minden lehetőséget, hogy gyermekei nevelését, taníttatását tőle telhetően a legjobban biztosítsa, anélkül hogy az állam szociális-anyagi támogatásait várja. Dolgozott az építőiparban, annak idején a Metró építésénél a „keszonmunkától” sem riadt vissza. (Aki ismeri ezt a munkát, tudja hogy ez mit jelent). Mihálynak soha nem volt könnyű élete, mégis tenni vágyása, akaratereje sok minden nehézségen átsegítette. Ma, mint annyi mindenki másnak, a válság elmélyülése okán az „ellehetetlenülés rémével” is szembe kell néznie. Új munkaterület kellett találnia, hála a sors által „kikényszerített” sokoldalúságának, amelyek kapcsán a restaurátori – szíve szerint elsősorban a népi hagyományokon nyugvó – területre fordította figyelmét. Élete során nagyon sok mesterséget elsajátított: építészet, fa és fémfeldolgozás, tűzzománc készítés, kerámiagyártás, otthon van a villanyszerelésben és az autójavításban is. Mind ezek közül a legsikeresebb a bútorok restaurálásban. Érdekességként: 1973-ban műtős is volt, és a Péterfy Sándor utcai kórház sebészetén filmeket készített operációkról. A kórházi műszerekhez is ért. Ekkor jött be életébe a hologram. 1986-ra majdnem 10 éves munkája feküdt benne. 1987-ig a Művészetbarátok Egyesülete tagjaként festegetett is. És már ekkor előadásokat tartott művészeti és hologram témában. A hologram kutatásával is ekkor kezdett elmélyültebben foglalkozni. „Álmom volt három dimenziós képeket nem, mint látványt használni, hanem a magyar műkincseket bemutatni a világnak, mint pl. az Esztergomi Bazilikában megtalálható évszázados műtárgyakat. (…) Hiszem, hogy engem a ’szegénységen való felülkerekedés  tudománya’ tanított meg a sokoldalúságra, amit a szüleinktől örököltünk.”

                                                                                                                                                                                                   (Borka Elly)

 


Ferenci Kiadó Bt.  •  1162 Budapest, Hermina út 16.  •  Tel.: [1] 405-5919  •  E-mail cím: hh@hh16.hu
Ugrás a Szakmai Adattárhoz
preload preload
Legutóbbi lapszámunk - 2021. szeptember 15.
2021. évi naptár nyomtatható formátumban letölthető
Ide kattintva megtekinthető
Kerületi festőművészek virtuális galériája
A fogyás lélektana
A XVI. kerületi uszodák honlapja
Hogyan legyünk egészségesebbek, szebbek, vékonyabbak
Bővebben az önismeretről és a Bach-virágterápiáról
Lao Ce ősi bölcselete e-book formátumban
Ide kattintva megtekinthető
Hazai és nemzetközi időjárás

Kattintson ide az előrejelzéshez