|
 A karácsonyt általánosan a Nyilas havához társítjuk, amikor a hit, az égi bölcsesség és a szeretet képes megnyilatkozni, közvetlen csatornát nyitni a föld felé „legálisan”. Mégis tudnunk kell, hogy a december 24-e már a Bak-havához tartozik. Ez alapvetően azért rendkívül fontos, mert a földi megélés szintjén is a karácsonyi készülődés, sütés-főzés, ajándékok beszerzése, a családi energia működésének tetőfoka valóban a Nyilas-havában, azaz a karácsonyt megelőző hetekben van jelen. Optimális esetben várjuk a karácsonyt, a lélek készülődik a meghitt ünnepi napokra, adakozóbbak, elfogadóbbak vagyunk. (Természetesen a jelen korra jellemző stressz, vásárlási láz az, amit világi lényegünk megél, mert ezt tanulta, így működik, erre ösztönöznek a külső energiák, melyek túl nagy befolyással bírnak felettünk.) Lélekben tehát készülődünk a szép pillanatokra, mire azonban az ünnep megérkezik, kissé elnyűtten „esünk be a fa alá” és a vacsoraasztal mellé.
A Bak-jegy uralkodó bolygója, a Szaturnusz az élet és önmagunk öreg, aszkéta tanítója, aki lehámozza az élet csontvázáról a felesleges csillámport, és látni engedi a kendőzetlen valóságot. Ha megkérdeznénk szenteste a fafaragó férfiak többségét, hogy mit él meg a karácsonyfatalp és a vastag fa törzsének egybeillesztése során, nagy valószínűséggel „bakos” választ adnának. Az apukák, férjek ülnek a hidegben a teraszon, az erkélyen és kezükben tartják a családot jelképező fenyő törzsét (a fa gerincét) és arra alkalmas, vagy alkalmatlan eszközökkel megpróbálják sajátjukká faragni, alakítani a még egyéniség nélküli, díszítetlen, „idegen” fát. Ahogy az életben is nehéz az emberből embert faragni, a karácsony fáját is nehéz „szabó, kovács, kis stb.” fává alakítani. Természetesen a környezetkímélő műfenyőt csak porolni kell, és addig hajlítgatni, míg alkalmassá válik fröccsöntött ágaival a díszítésre.
Az ünnepek után pedig kezdődik a „valódi” és egyértelműen üresség érzetével együtt járó Bak időszak. Az elmélkedés és befelé fordulás időszaka, ugyanis nincs mit „nézni”. A csupasz fák, a hideg, a zordság óhatatlanul befordít minket önmagunkba. A 2011. év végi és a 2012. év kezdeti napjai sajnos nem kecsegtetnek túl sok jóval. Az ünnepek tájékán a Nap és Plútó együttállása, mely konstellációhoz csatlakozik a Hold is, mély depressziót, terhelt, gondokkal teli, kilátástalan energiaminőséget ígér. A bolygók, mint tudjuk, csak hajlamosítanak és konstellációikban a fejlődés lehetősége ugyanúgy megvan, mint a „porba hullás” lehetősége, nézzük meg mit lehet ebből a nehéz helyzetből a magasba emelni. A Nap, mint önmagunk jelképe, a Plútó, mint a sorsfordító, széthúzó erő jelképe, a Hold, mint lelkünk jelképe azt mutatja, hogy személyiségünk eddig felépített képe darabokra hullhat, mely darabokból újra kell formáznunk magunkat. Az eddig bevált elvek és elméletek működésképtelenné válnak, nincs fogódzó, melybe megkapaszkodhatnánk biztonságosan. A plútói energia megpörget minket, mintha körhintára szállnánk és bizony, aki nem bírja a körhintát, rosszul lehet és hányinger gyötörheti. A hányinger, a dolgok kihányása (mely szótól és történéstől idegenkedhetünk) csak azokat a dolgokat üríti ki belőlünk, melyek miatt megbetegedtünk. Ez egy amolyan gyorstalpaló fejlődési lehetőség és kiüresítés. A tisztítás tehát végbemegy, méghozzá igen gyors idő alatt.
Kibékíthetetlennek tűnő ellentét húzódik a sorsunk iránya és saját akaratosságunk között is. Ez a földi praktikumra lefordítva annyit tesz, hogy másra vágyunk, mint amink van, vagy amit saját sorsunk adni képes. Gyakran élek azzal a példával, hogy általánosságban az emberek egy jó párkapcsolatra, harmonikus családra, egy-két jobb autóra, egy családi házra, valamint két tünemény gyermekre vágynak, és ha ezek közül hiányzik valami – főként, ha például hosszú ideje valaki egyedül él, vagy álombéli kapcsolata egy idő után válásba torkollik –, úgy érzi, nincs értelme az életének. Ezek gyökeréről sokáig lehetne vitatkozni, talán a gyermekkorunkban hallott mesék ideális „boldogan éltek, míg meg nem haltak” eszménye lebeg a szemünk előtt, és ezt a csalódást kívánjuk kerülni. Azt hiszem, unalmas lenne, ha mindenki ebben az eszményi dogmába tudná bezsúfolni rendkívül sokszínű egyéniségét, egyéni sorsát. Hiszem azt is, hogy a sorsok sokféleségének elfogadása csak azért nehéz, mert félünk a kirekesztettségtől, a társadalmi el nem fogadástól, miközben végtelen vágyódás fog el minket az igazán nagy emberek láttán, akik vállalva saját különösségüket hajlandók voltak sorsfonaluk követése folytán maradandót alkotni e folyton változó világban. A bolygók ezen konstellációja tehát arra ösztönöz, hogy megtudjuk, meg akarjuk tudni és érteni – és azután követni – a sorsunk beteljesítéséhez vezető utat. Ne essünk azonban a közömbösségből adódó elfogadás és lemondás hibájába, csak merjük befogadni a sugallatot, ami végül is belőlünk jön, hogy mit akarunk igazán.
Ahogy már az olvasók megszokhatták az összefoglaló cikk végén egy-egy szépirodalmi írással, idézettel zárunk, jelen esetben egy gyermekverssel szeretnék kedveskedni, mert bízom abban, hogyha vissza tudunk nyúlni a gyermeki kíváncsisághoz és jókedvhez, a nehéz dolgok is könnyebben oldódnak fel.
Hull a hó, hull a hó,
Mesebeli álom!
Télapó zúzmarát
Fújdogál az ágon.
A kis nyúl didereg,
Megbújik a földön:
Nem baj ha hull a hó,
Csak vadász ne jöjjön!
Parányi ökörszem
Kuporog az ágon,
Vidáman csipogja:
Süt még nap a nyáron!
(Gazdag Erzsi: Hull a hó)
Laki Beáta
|
