Novellapályázat

Azzal elsomfordált, dúlva-fúlva és a kutyáját maga után ráncigálva, bőszen félrerugdosva az útjába kerülő kavicsokat és fadarabokat.

Így tudtam meg, ki az a senkiházi, aki az addigi tüzeket okozta, és az azután következőket is okozhatja, mert egyáltalán nem látszott kizártnak a folytatás. Ha azt mondom, enyhén szólva nem tűnt normálisnak, alighanem túl finoman fogalmazok. A felettem lakó idős hölgytől – akivel néha jókat szoktunk beszélgetni – hallottam az eset után, hogy piromán barátunk a nyolcadik emeleten lakik egy tanácsi lakásban, és nemcsak a tűznek meg az italnak, hanem a kábítószernek is rabja. Amikor felönt a garatra vagy belövi magát – vagy mindkettő –, gyakran előfordul vele, hogy felgyújtja az első jól éghető tárgyat, ami az útjába kerül, legyen az egy út mellett, fák között, közterületen vagy valaki portáján, sőt akár az ő maga által is lakott épületben. Aznap, amikor a díványt felgyújtotta a pincelejáróban, állítólag egy szelektív hulladékgyűjtő is égett a házunktól nem messze. Nem volt nehéz elképzelni, azért vajon ki lehetett a felelős.

Azt is megtudtam, hogy visszaeső természete miatt a rendőrséggel már többször akadt dolga a fiatalembernek, mint ahogy az utóbbi eset miatt is felkeresték. Azon kívül, hogy figyelmeztették, és egyszer talán pénzbüntetést is kapott, illetőleg, hogy az apjával is beszéltek – akivel együtt lakott, és aki szintén nem a mintapolgári viselkedéséről volt híres –, semmi érdemlegeset nem tettek vele. Vallomást nyilván nem tett, így még csak rábizonyítani sem tudták az összes hasonló cselekményt, nemhogy puszta szabálysértésen kívül bármiért is felelősségre vonhatták volna, vagy elzárhatták volna. Dühösnek és tehetetlennek éreztem magam, de a kedves idős nénivel mindketten abban reménykedtünk, csak abbahagyja a gyújtogatást, ha már érzi, hogy igencsak feszül a nyakán a hurok.

Mint utóbb kiderült, túlbecsültem a gyagyás gyerek értelmi képességeit. Úgy két héttel a pincelejáróban történt eset után, amikor már majdnem elkészült a pincében keletkezett károk kijavítása, illetve az alsó emeletek kitakarítása és újrafestése, szem- és fültanúja lettem, amint a liftből égő cigarettavéggel a szájában kilépve a srác egy középkorú nő orra előtt nyomja el a csikket a papírokkal teli hirdetőtáblán. A hölgy nem tudta megállni, hogy mérgesen rászóljon, mire az volt a válasz:

– Mit nem merészelsz, te szarzsák! – szakadt ki a nőből. – Még neked áll feljebb? Még a közös költséget sem fizeted, úgyhogy a károkat nekünk kell helyrehozni, ha megint tűz lesz!

Több se kellett az asszonynak – egy pillanat alatt felment benne a pumpa, meglendítette a karját, és lekevert egy cseppet sem finom pofont annak a kreténnek. Ugyan a keze végül lecsúszott a srác védekezőn felemelt karjáról, az ütés így is eltalálta a képét, amit a csattanásból jól lehetett hallani. A bolond gyerek erre kikelt magából, és két kézzel, teljes erőből ellökte a gyanútlan nőt, majd heves káromkodások közepette a kapu felé masírozott. Amikor a hölgy mellé érve láttam, hogy nem esett komoly baja, a félkegyelmű után kiáltottam:

– Ezt meg ne próbáld még egyszer, te köcsög, mert megbánod!

Erre visszafordult a kapuból, és azt ordította:

– Na azt próbáld meg!

Azzal kivágta a kaput, és elviharzott. Az eset utáni napokban újabb kukák estek gyújtogatás áldozatául, és a lakók közül többen hallották, ahogy a hülyegyerek az apjával üvöltözik a lakásukban. Az öreg nyilván megpróbálta észre téríteni a fiát, amennyire tőle telt, az azonban egyre jobban eszét vesztette elmebeteg dühében – legalábbis úgy tűnt a szomszédok elmondása alapján. A történtek miatt összehívott rendkívüli lakógyűlésen többen voltak jelen, mint korábban bármikor a ház közös ügyeiről szóló találkozókon. Kiderült, hogy egyre több lakó tart attól, hogy az az őrült megint elkövet valamit. Már nem is igen akadt senki, aki még rá mert volna szólni. A nők attól féltek, még nekik esik, míg a férfiak inkább attól, hogy még jobban elborul az agya – attól viszont mindenki egyre jobban félt, hogy végül valóra váltja a fenyegetését, és egy sötét pillanatában tényleg ránk gyújtja az egész házat. De hiába a megbeszélés, hiába a tanakodás, hogy mit lehetne csinálni ebben a helyzetben, senki sem tudta, mi tévők legyünk. Még a rendőrséget is megkérdeztük, akik sajnálattal közölték, hogy amíg nem történik személyi sérülés vagy haláleset, addig nem tehetnek semmit, mint ahogy a legutóbbi incidensért is csupán figyelmeztetéssel és pénzbírsággal sújthatták a gyanúsítottat.

Amikor csak eszembe jutott, mit művelt a félkegyelmű a szemem láttára azzal a szegény nővel a liftnél, és utána még pimaszul vissza is ordított, újra meg újra felszökött a vérnyomásom, és kimondhatatlanul dühös lettem. Másrészt el kellett ismernem, hogy én magam is egyre jobban féltem attól, mi lesz, ha valóban megteszi, amit ígért, és leég a ház, beleértve az én lakásomat. Azt a lakást, amire több évi keserves munkával és nélkülözéssel gyűjtöttem össze annyi pénzt, hogy egyáltalán hitelből megvehessem, miután a szűkös vidéki munkalehetőség miatt a szülői házból egy pesti albérletbe költöztem. A saját otthonomat, ahol minden tárgy vagy régi emlék, már-már családi ereklye volt, vagy a két kezemmel és a verítékemmel megkeresett holmi, ruha, bútor, miegymás. Amit mindezek ellenére ez a kretén egy cseppet sem tisztelt, és készen állt rá, hogy egyetlen mozdulattal elpusztítsa, semmivé tegye. Az életemről, amiről szerettem volna hinni, hogy javarészt még előttem áll, már nem is beszélve.

Tudtam, hogy képes rá, hiszen benne volt a természetében. Előre nem lehetett kiszámítani, mikor mi jut az eszébe. Valahányszor az agyamba villant, hogy mindenemet elveszíthetem miatta, olyan ideges lettem, hogy remegni kezdett kezem-lábam. Szörnyű hatást gyakorolt rám a kiszolgáltatottság – ez valami olyasmi volt, amit azelőtt még sohasem éreztem, de annyi biztos, hogy semmi máshoz nem volt fogható. Esténként egyre nehezebben tudtam elaludni, félve attól, mire ébredek. Többször előfordult, hogy éjjel felriadtam álmomból, és rohantam volna kifelé a lakásból, hogy megnézzem, ég-e már a ház, aztán rájöttem, hogy csupán a fantáziám űz gúnyos tréfát belőlem. A nyugtalan éjszakák miatt nappal kialvatlan és fáradt voltam, s még munka közben is gyakran elfogott az idegesség. Néha odáig jutottam, hogy szívem szerint csapot-papot hagyva rohantam volna hazafelé ellenőrizni, minden rendben van-e, ha nem szégyelltem volna magam utána, hogy mégse történt semmi. A tévéhíradókban bemutatott paneltüzek pedig csak fokozták bennem a félelmet.

Nem vagyok egy jogi szakértő, de az nyilvánvaló volt, hogy a törvény adta lehetőségek alapján semmit sem tehettem annak érdekében, hogy változtassak a helyzeten. Amikor viszont már elegem lett abból, hogy rettegésben élem az életem, s hogy a házban mindenki, akivel csak találkozom, hasonló félelmeiről beszél, feltettem magamnak a kérdést: hát fogok én egy ilyen félnótástól függeni? Hagyhatom-e, hogy rettegésben tartson egy egész házat, több száz embert? Talán normális dolog, hogy annyian ki vagyunk szolgáltatva egy közveszélyes őrült szeszélyeinek, miközben senki nem tehet semmit? Nem, ezt nem engedhetem… Ha ebben a hatalmas demokráciában mindenkinek olyan sok joga van, akkor nekem és a tisztességes lakótársaknak is joguk van békében és nyugalomban élni! Mi költözzünk el, ha csak ennyit szeretnénk? Az a kretén sajnos nem tette meg ezt a szívességet – gyanítom pénzük se lett volna rá.

Végül sikerült annyira felhergelnem magam, hogy elhatároztam, mindenképpen teszek valamit, hogy ennek vége legyen. És aki ismer, az tudja: ha én egyszer a fejembe veszek valamit, azt előbb-utóbb véghez is viszem…

Esténként figyelni kezdtem a srácot – mikor megy el otthonról, merrefelé jár, mikor jön haza, mit csinál. A házunk környékén elég sok volt a fa, bokor és sövény, melyek árnyékában meghúzódhattam, bár a márciusi kora este részben így is eltakart. Hamarosan azon kaptam magam, hogy nap nap után követem, egészen addig, míg felszállt egy járműre vagy betért valahová. Úti célja nem egyszer a lakótelep másik szélén álló kocsma volt, ahol hasonlóan kétes elemekkel piáltak, cigiztek és óbégattak. Ilyenkor rendszerint meg sem álltak addig, míg le nem itták magukat a sárga földig – ráadásul a gyagyás gyerek mozgásán és gesztusain már az érkezése előtt látszott, hogy minden bizonnyal belőtte már magának az aznapi adagot. Részeges haverjai előtt szintén előszeretettel szidta a „kurva házat”, ahol „mindenki utálja és cseszegeti” őt. A felmenőink meglehetősen durva emlegetése mellett egyszer azt is kijelentette, hogy ha kiteszik a szűrét a házból, akkor egészen biztos, hogy egy éjjel a lakókra gyújtja azt. S mintha csak gyakorolna, úgy gyújtogatott fel sorra újságpapírt, ruhát, rongyokat, szemeteskukákat – ami csak éghető volt, és a keze ügyébe került.

– Abból ugyan nem eszel – gondoltam magamban, és szinte forrt a vér az ereimben, ahogy lüktettek a bőröm alatt. Hazáig követtem a bizonytalan mozgású gyereket, árgus szemekkel figyelve minden lépését, egészen addig, míg bement a kapun és eltűnt a liftben. Ezúttal lehet, hogy nem talált semmit a lépcsőházban, amit érdemes lenne meggyújtani, vagy egyszerűen csak nem látta még elérkezettnek az időt, hogy mindenkire rágyújtsa a házat – nem tudtam, de nem is állt szándékomban kivárni.

Másnap este ugyanúgy lesben álltam a ház melletti sövény mögött, mint azon a héten minden nap, de a dilis csak nem jött, pedig elég sokat vártam rá. A következő este azonban ismét feltűnt valamikor fél tíz körül, a szokásos formájában, sután lépdelve, de törtetve, mint egy tulok. Látszott rajta, hogy az agya el van borulva, és nincs teljesen tisztában a környezetével, mint az általában lenni szokott kábítószer-fogyasztás után. Az útja, ahogy előre sejtettem, megint a kocsmába vezetett, ahol vagy másfél órán át tombolt a többi jómadárral. Bár az éjszaka hideg volt, türelmesen vártam – az idő amúgy száraz volt, ami megkönnyítette a dolgomat. Tizenegy óra után, amikor a srác végre otthagyta a kocsmát, szorosan a nyomába szegődtem.

A hazafelé vezető úton, miközben olyan közel haladtam mögötte, amennyire csak mertem, igyekeztem végig csendben mozogni és takarásban maradni. Talán túlzásba is vittem a nagy óvatosságot, hiszen a kretén valószínűleg még azt sem vette volna észre, ha véletlenül megbotlok, és orra esek, de nem akartam feleslegesen kockáztatni. Amikor a házunktól nem messze lévő kiserdő széléhez érkeztünk, ahol egy szakaszon a fák között vezetett az út, az utca felől pedig a magasra nőtt sövény borította ránk jótékony árnyékát a lámpák fénye elől, megnyújtottam a lépteimet, és amilyen halkan csak tudtam, a részeg gyerek mögé lopóztam. Ahogy körülnéztem, megnyugodva konstatáltam, hogy egyetlen árva lélek sem jár a közelben. Áldozatom még akkor sem vett észre, amikor már csak egy méterrel jártam mögötte. Ekkor vettem egy nagy levegőt, és hátulról rávetettem magam.

Kiáltani sem volt ideje, ahogy hirtelen lerántottam és teljes súlyommal ránehezedtem, a fejét pedig a földhöz csaptam, hogy az orra törött belé. Nem ájult el a piszok, de mire feleszmélt volna már rajta térdeltem és mindkét kezemmel olyan erősen szorítottam a torkát, ahogy csak bírtam. Hamar rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan egyszerű valakit hátulról megfojtani… A fickó ugyan egyetlen hangos szót sem tudott kipréselni magából, a bőrkesztyű viszont kissé csúszott a kezemen az izzadtságtól, így nem tudtam elég erőt kifejteni. Ekkor egyik karommal hátulról átkulcsoltam a nyakát, míg a másik kezemet a szájára tapasztottam, nehogy segítségért kiálthasson. Ahogy tiszta erőből szorítottam és húztam hátrafelé a nyakát, éreztem, hogy lassan a végét járja. Addig nem nagyon kapálózott, mivel ideje sem igen volt rá, de akkor, mintegy utolsó leheletével, minden maradék erejét összeszedve próbált lerázni magáról. Erre én jó keményen beletérdeltem a gerincoszlopába, és még határozottabban szorítottam a torkát a karommal, egyre jobban hátrafeszítve, hogy szinte roppant. A fickó nyilvánvalóan szenvedett – tudtam, hogy a haláltusáját vívja, mégsem voltam képes igazán sajnálni.

Furcsa mód az jutott eszembe, hogy még régen, a falunkban tartott disznóvágások alkalmával mennyire sajnáltam szegény állatokat, amikor levágták őket, s milyen nehezen viseltem a sírásukat, mielőtt végzett velük a kés. Jómagam csupán egyszer öltem disznót, azt is csak a barátok unszolására, de olyan mély nyomot hagyott bennem a dolog, hogy elhatároztam, soha többé nem fogom megismételni. Ezt az embert azonban mégsem tudtam őszintén sajnálni – inkább arra gondoltam, hogy rengeteg másikat szabadítok meg egy ilyen közveszélyes őrülttől, ettől a semmirekellőtől, aki egyáltalán nem tisztel másokat, inkább csak élősködik rajtuk. Végre úgy éreztem, a saját kezemben van a sorsom, nem valaki máséban, akit önmagán kívül senki sem érdekel. Ez a gondolat erőt adott, hogy véghezvigyem, amibe belekezdtem, s egészen addig szorítsam a fickót, míg ki nem leheli a lelkét. Amikor már egyáltalán nem mozdult, elengedtem, és ellenőriztem az életjeleit – nem volt kétségem felőle, hogy halott volt.

Bármennyire nem tudtam sajnálni, egy fél percig csak térdeltem mellette, magam elé bámulva. Még fel kellett fognom, mit tettem – de ami történt, megtörtént, már nem lehetett visszacsinálni.

– Megérdemelte a szemét – gondoltam magamban. – Lehet, hogy néhány embernek hiányozni fog, a többieknek viszont csak szívességet tettem azzal, hogy megöltem. Többé senkinek sem kell félnie tőle.

Aztán hirtelen feleszméltem, hogy megláthatnak – ahogy felkaptam a fejem, a távolból egy autó reflektorának fényét láttam átszűrődni a sövény sűrű ágai között, s nem is olyan messziről beszélgetés hangjai hallatszottak. Továbbra is laposan kúszva megragadtam a hulla grabancát, és behúztam a bokrok közé, nehogy túl hamar észrevegyék. Körülnéztem, majd egy utolsó pillantást vetettem a mozdulatlan testre, és az árnyékban settenkedve kilopóztam a kiserdőből. Azután már normális léptekkel tettem meg az utat hazáig, s úgy tűnt, senki sem vett észre. Az összes ruhámat bedobtam a mosógépbe, és azonnal kimostam őket, közben háztartási kekszet majszoltam elmélyülten. A gondolataim természetesen az elmúlt egy óra eseményei körül forogtak, és még lefekvés után sem hagytak nyugodni. Talán mondanom sem kell, hogy aznap éjjel egy percet sem aludtam…