|
Egy szeptember végi szép napon a kerület határába vetődtünk fényképezni: megörökítendő a nagyszabású útépítést, mely az M0 autópályát célozza meg, egyenesen az erdőn át. A félig kész útszegélyen egy munkás kinézetű ember ücsörög. – Itt dolgozik? – érdeklődtünk beszélgetést kezdeményezve, némi információra áhítozva a munkálatokról. – Nem. Itt lakom. – Majd feltűnt egy asszony is, hasonló küllemű: munkásruha, simlis sapka, mindketten vékony, kicsi emberek. Hajléktalanok. Érdeklődésünkre mesélik el, itt élnek az erdőben, „faházuk” van, így még jobb a dolguk, mint például annak a szerencsétlennek, aki nemrégiben szintén itt lakott egy sátorban. Aztán egyszer csak meghalt, nem tudják, mi történt vele. – Én találtam rá – meséli a férfi. De volt itt erdőtűz is, ami a hajléktalanok legfélelmetesebb ellensége. – Öt embert mentettem ki, még a tévében is benne voltam! – szemében büszkeség bujkál… – Miből élnek? – Színesfém – mutatja az ócska reklámszatyrot, melyből egy régi, otromba forgószékláb kandikál ki. – Egész nap megyünk. Ha kell, kukázunk. Nehéz elhinni, mi mindent kidobnak az emberek. A szelektívből is kiszedjük az üvegeket. – És mit csinálnak vele? – A kukázásban járatlan átlagember számára őszintén felmerül a kérdés, hogy mit lehet csinálni a kidobásra szánt üveggel? – Hát visszaváltjuk! Az emberek kidobják azt is, ami visszaváltható. Tegnap 1900 forintot kaptunk az üvegekért! – mondja az asszony büszke mosollyal az arcán, ami nem csoda. (Emlékszem, amikor a jókora szatyor, régen gyűjtögetett üvegekért alig párszáz forintot kaptunk.) – Hogy jutottak ebbe a helyzetbe? Az egyszerű kérdésre egyenes válasz: az asszony először nem mondja, mutatja, de a pantomim mozdulat mindent elárul. Kisvártatva megszólal, hangjában szomorúság. – Az ital. Nem tudunk lemondani róla. Ezért megyünk egész nap, meg persze, hogy legyen mit enni, mert arra nagyon figyelünk, hogy rendesen együnk. Enni muszáj! Egyszer abbahagytuk… Egy évig tartott. Negyvenezer forintot gyűjtöttünk össze, ott állt a szekrényben! – Aztán meghalt az apám – veszi át a szót a férfi – és visszaestünk. – Nem tudjuk abbahagyni. Tudom, akarat kérdése az egész – mondja az asszony – akaratgyengeség! – Nem hibáztatja a körülményeket, a társadalmat, a kormányt, Istent sem zaklatja, miért veri őket ilyen sorssal. Tudja ő azt. Belátja saját gyengeségét, be is vallja, nem keres mentségeket. – Mióta vannak együtt? – Már öt éve… – néznek egymásra jelentőségteljesen, pillantásukban a kimondatlan folytatás: jóban, rosszban, de összetartva. Lassan búcsúzunk: Jó munkát! – Mosolyogva indulnak útjukra, a legközelebbi színesfémtelep felé, szívükben a sosem múló remény: holnap is felkel a nap, és mindig lesz gyűjtögetnivaló. Magamban sok erőt kívánok a távolodó emberpárnak. Talán egyszer majd sikerül nekik… Szőke Kati |
