A gyöngytyúk

Levél se rezzen a fákon a verőfényes kora őszi délutánon, csak egy-egy dió halk koppanása üti el a csendesen elsurranó perceket. Kifordulok a kapun, és dolgomra indulok – komoran, mert az ökörnyálas, verőfényes béke a város belsejében meghalt. Az éjjel gyújtogattak, romboltak, éppen hogy nem öltek meg senkit… Igaz, hogy hazudott a miniszterelnök, igaz, hogy arcátlan cinizmussal be is ismerte, de ez a „megtorlás”, a tévé szétverése olyan volt, mint amikor a megcsalt férj miszlikbe aprítja az ágyat, melyen a mésalliance elkövettetett.

Az utca túloldalán egy alak tántorog. Magában motyog, időnként egy-egy hangosabb szót is kiprésel: ezek véletlen se tűrik a nyomdafestéket. Ruhája mocskos, láthatóan meghempergett már a földön, miután leteperték a számosan elfogyasztott maligánok.

Ahogy befordulok az Ida utcába, váratlan látvány fogad. Balkáni gerlék szedegetnek a földön, és közöttük egy jókora madár sétálgat. Mi lehet ez? Kacsának hosszú a nyaka, libának túl testes, tyúknak meg túl sima a körvonala – a színét nem látom, nappal szemben megyek felé, elvakít a fény. Két nagy macska is oldalog a madár körül, amely furcsa kerregő fújással förmed oda a cirmosokra. Melléérve már látom: szép sima szürke tollán apró fehér gyöngyök, nyaka pedig majdnem kopasz. Gyöngytyúk az istenadta, de hogy mit keres itt, az rejtély: egy kapu sincs nyitva, a gazdájának nyomát se látni. Közelről is megnézném, de nem engedi: határozott léptekkel kitér, és újra a macskákra sistereg, akik láthatóan nem tudják eldönteni, hogy ez a nagy madár erős ellenfél vagy csak nagydarab zsákmány. A nagyobbik kandúr végül feladja: elfordul, és a gerlék felé settenkedik – azoknak több se kell, rögtön felburrannak a levegőbe.

Egy öregúr ülne be legalább harmincéves Mercedesébe, de megáll, ő is rácsodálkozik a gyöngytyúkra. Melléérek, megkérdezem:

– Kié lehet a gyöngytyúk és hogy került ide?

– Nem tudom, még sose láttam; de nagyon szép… – szól az öreg, és lassan, mosolyogva beül a kocsiba.

Ekkor fordul be mögöttem a sarkon a részeg. Pár lépést botladozik, majd észreveszi a gyöngytyúkot. Szemében kapzsi láng csap fel, és mohón mered a madárra; tántorgása aljas osonássá változik, egy nagyobb diófa takarásába igyekszik, hogy onnan rohanhassa meg a védtelen gyöngytyúkot. A madár eleinte gyanútlannak tűnik, én pedig elszánom magam, hogy beavatkozzak. A fickó tekintetéből süt az ocsmányság: benne van a miniszterelnök hazugságaitól a vandálok tombolásán át a keserves önzésig és a szépség gyűlöletéig minden, ami ezt az országot gyakran oly szerencsétlenné teszi. Egyik keze ökölbe szorul, a másik markát kinyitja, és a közelébe érő madárra készülne vetni magát. Lábaim megfeszülnek, már-már én is ugrom, hogy elkapjam a nyomorult alakot, mielőtt a tyúk nyakát kitekerné!…

Nem szükséges… Ahogy a fa mögül a fejét kidugta, a gyöngytyúk méretéhez képest hihetetlen kecsességgel egyszerűen átlibbent a kerítésen, könnyedén maga mögött hagyva merénylőjét. A részeg tehetetlen dühében néhány ocsmányságot sziszeg a madár után, majd a diófa gyökerében megbotolva elhasal a porban. Csak lassan tápászkodik fel, egyre káromkodva, és dülöngélve tovább botorkál. Nem prédaéhes ragadozó immár, csak egy rakás szerencsétlenség – a madár pedig fejét feltartva sétál a kertben, ahová bereppent, teljes biztonságban.

Mikor jön el végre, hogy ez a sokat kínlódott ország is ilyen könnyedén szabadul meg szipolyozóitól? Megérjük-e, hogy hazánk, városunk is olyan szép és könnyed lesz, mint ez a gyöngytyúk, melynek sima tollruháját körbearanyozza a délutáni napsugár? Vajon odanő-e aljas indulataink lába elé egy-egy alkalmas diógyökér, hogy porba buktassa mindazt, ami az embert állattá teszi?

 Zsoldos Márton képe
a Tanítói kincsestár illusztrációiból
(www.zsoldosmarton.hu)