|
Galgóczy Árpád, a szomszédos XVII. kerület díszpolgára volt a kistarcsai Deáktanya vendége december 4-én az ottani Civil Házban – mint a képről is látható, erre a méltatlan helyre költözködött, szándékán kívül Kistarcsa legnagyobb hagyománnyal rendelkező kulturális egyesülete, amely heti rendszerességgel szervez előadásokat, sorozatban több mint ötszázat, ami feltehetőleg rekordnak számít a hasonló méretű települések között. Nos, az orosz költemények különleges képességű műfordítóját szerencsére nem zavarták a háta mögött meredező széklábak, s engedelmesen válaszolgatott beszélgetőpartnere, Polgár Gyula rádióriporter kérdéseire.
A hallgatók egy különleges életutat ismerthetek meg: a mátészalkai 17 éves fiatalember az orosz csapatok betörését (azt a bizonyos felszabadulást) borzalmas tragédiaként élte meg, s ez arra indította, hogy fegyverrel vegye fel a harcot a betolakodók ellen. Mint azt ki lehet találni, az egyenlőtlen küzdelem vége az lett, hogy az orosz hadbíróság (amely akkoriban sokkal emberségesebb volt, mint az ÁVH) a tizenéves ellenállót társaival együtt 20 év kényszermunkára ítélte, s ennek alapján valamennyiüket elszállították Magyarországról egy kazahsztáni munkatáborba.
Az előadás hallgatói képet kaphattak arról, hogy miként zajlott az élet Sztálin halála előtt ezekben a táborokban, ahol abban az időben 20 millió ember raboskodott, s a kommunizmust építő Szovjetuniónak ez volt az egyik jelentős erőforrása. Galgóczyt viszont különös tehetséggel áldotta meg az ég – kiderült, hogy nagyon jó minőségben tud embereket rajzolni. Erre pedig a kényszermunkatáborokban (a gulágon) hatalmas kereslet mutatkozott, s rövidesen a tábori elitben találta magát – napi egy-két rajzot megcsinált, s fényesen megélt ebből.
Amit a kistarcsai előadó elmondott a kényszermunkára hurcolt magyarokról, az egyrészt felemelő, másrészt igen tanulságos. A több tízezres létszámú táborokban sokféle nemzetiség előfordult, de a magyarok több szempontból is kitűntek. Részben azért, mert nem adták fel a reményt, hogy ennek egyszer vége szakad – tervezgették, mit tesznek majd, ha újra otthon lesznek. Másrészt (szakmától függetlenül) kiváló minőségben dolgoztak, közülük kerültek ki a legjobb szakmunkások, a legjobb kovácsok, a legjobb orvosok, ápolók, a legjobb zenészek (Galgóczi viccesen említette, hogy a legjobb rajzolók, műfordítók). Mintegy hét évet töltött munkatáborban az előadó, s ezalatt alaposan megtanult oroszul, ami annak is volt köszönhető, hogy néhány internált költővel hozta össze a sorsa.
 Azután váratlanul kiengedték, s tűzoltó lett a közeli kazahsztáni városban. Sztálin halála után szétestek a munkatáborok, s a frissen szabadult rabnak munkát és lakást szerzett a táborparancsnok. A snájdig fiatalembernek igen magas volt a népszerűségi indexe (a férfihiányban szenvedő, háború utáni társadalomban) a nők között, végül egy lengyel származású lágertársat választott hitveséül. Több baba is lett gyorsan, ám Magyarországra hazajönni nem tudtak, mert mind a mama, mind a gyerekek szovjet állampolgárnak számítottak. Az viszont kiderült, hogy ő alanyi jogon évente egyszer szülőföldjére utazhat, s míg ennek az intézésével foglalkozott (merthogy egy évtized után szeretett volna hazalátogatni), megcsillant egy különleges lehetőség: a vegyes házasságokban élők egy ideig szabadon dönthették el állampolgárságukat. Ehhez segítséget kapott az akkori követségtől, s így szerzett a lengyel származású, orosz állampolgárságú feleségének magyar útlevelet. Két gyermekükkel ekkor térhettek haza a 60-as években.
Galgóczy nem riadt vissza semmilyen munkától: itthon előbb árukihordó, majd betanított munkás lett, később fordítóként alkalmazták, majd a fordítók elitjébe került: szinkrontolmács lett, s így ment nyugdíjba a 90-es évek elején. De nem ezzel vált elismertté. Az orosz nyelv alapos ismerőjeként, s egyéb művészi talentumok birtokában megvizsgálta, hogy a klasszikus orosz művek magyar fordításai milyenek. S kiderült, hogy bizony neki adódna tennivalója ezen a területen is... Akik ugyanis a fordítók közül értettek a verseléshez, azok nem tudtak oroszul, az úgynevezett nyersfordítók pedig, akik az eredeti szöveget átültették, nem értették meg igazán a verseket. Galgóczy tehát szabadidejében nekilátott verset fordítani. Előbb Lermontovtól a Démont ültette át magyar nyelvre, majd ennek sikere nyomán a klasszikus orosz költészet legjelentősebb műveit fordította újra, mondhatni gyönyörűen. Erre az előadáson is példát kaphattunk: az elmondott strófák oroszul és magyarul egyformán hangzottak, annyi volt csak a különbség, hogy az előbbi is élvezetes volt, csak nem értettünk belőle egy szót sem. A rádióriporter elárulta: Galgóczyval készített műsorai során a technikusok lehidaltak, mert a hangfolyamok burkológörbéje az orosz és magyar versek elmondása során szinte teljesen egyforma volt, és ez egyszerűen képtelenség. Galgóczy úgy fordította át a verseket, hogy azok tartalma és hangzásvilága teljesen egybecsengett.
Így lett tehát az oroszok ellen harcoló, gulágot megjárt ellenállóból a legjobb orosz-magyar műfordító. Az idők során egyedülálló művet hozott létre: 68 orosz klasszikus költő 450 verse és hat elbeszélő költménye került bele a „Furcsa szerelem. Három évszázad orosz költészete” című könyvébe, ami a versek számát tekintve szakmai világrekordnak is számít. Puskin-fordítása olyan hírnevet szerzett számára, hogy meglepetésére Jelcin elnöktől megkapta a Barátság rend nevű kitüntetést, amelyet eddig a külföldiek közül Clinton elnök és Kohl kancellár kapott meg. Putyintól a Moszkva 850 díjat kapta meg a város alapításának 850 évfordulója alkalmából – vele együtt összesen 20 külföldi kapott a díjból. Munkásságát itthon József Attila-díjjal és Palládium díjjal ismerték el. Galgóczy ezzel kapcsolatban külön kiemelte, hogy akik ellen diákként fegyvert fogott, azok ugyan oroszul beszéltek, de valójában nem oroszok voltak, hanem mindenféle bűnöző söpredék, akiket a háború vége felé javarészt a börtönből toboroztak, s azok minden gonosztettet megengedtek maguknak az elfoglalt területeken. Az orosz nép egészen más – a lelkületüket megismerhetik, ha elolvassák a költeményeket.
Az előadás igen izgalmas része volt, amikor műfordítói szemmel vetette össze az orosz és a magyar nyelvet. Mint elmondta, a magyarnál gazdagabb nyelv valószínűleg nincs az egész világon. Puskin háromezer szót használt a költeményeiben, Arany János 15 ezret – nem is lehet más nyelvre hűen lefordítani. Végül szóba került, hogy bár nemrég betöltötte a 80. életévét, szellemileg teljesen friss, fordításaiból bármikor elmond bármilyen részletet oroszul és magyarul. Galgóczy erre tréfásan azt mondta: ez biztos annak köszönhető, hogy őt fiatalon hibernálták – utalva arra, hogy nemritkán 30-40 fokos hidegben kellett napi 12 órát dolgozni a kényszermunkatáborban. E sorok írójának viszont felrémlett a Bodies (Testek) kiállításon, a kipreparált agyvelő mellé felírt szerény figyelmeztetés, amely szerint ez amolyan „használd, vagy elveszted” szervnek számít. Ezen az estén egy olyan személyiséget ismerhettünk meg, aki ezt a „szervét” egész életén át valóban használta! Ferenci Zoltán |
