« Vissza „Mindenünk odaveszett…” – Egy család kálváriája  « XVI.-XIV. kerületi hírek  2007. május 16.

Volt egyszer Ó-Mátyásföldön egy önkormányzati társasházban egy lakás, abban lakott egy házaspár – válófélben – két kislányukkal és két kutyával. A helyzetre való tekintettel került sor a lakás bérleti jogának átadására, pontosabban cseréjére. Ők azon ritka párok egyike, akiknek a kapcsolata rendkívül korrekt és segítőkész volt továbbra is – csak együtt élni ne kelljen. A 27 négyzetméteres cserelakásba a férj költözött, az asszony pedig a két kislánnyal (10 és 12 évesek) a nagyszülők 50 négyzetméteres lakásába, amíg a tervezett ingatlanvásárlás lebonyolódik. A csere papírügyei elég hosszan húzódtak, míg végre december 13-án rákerült az ügyletre az utolsó pecsét is. Az új bérlő – aki legtöbbször csak a fián keresztül tartotta a kapcsolatot – már nagyon türelmetlen volt, legszívesebben már akkor átvette volna a lakást, amikor még be sem fejeződött a jogi aktus. Végül megegyeztek a január 7-i átadásban. Az ezt megelőző három és fél hét a dobozolás, zsákolás, a bútorok szétszerelése jegyében zajlott, közben egy karácsony… Még a határidő előtt, 5-én átadták a kulcsokat azon előzetesen letárgyalt szóbeli megállapodás mellett, hogy a két kutyájuk kennelben, egy másik szomszéd gondozásában ott maradhat addig, amíg az asszony be tud költözni a vásárolandó ingatlanába. Ezen kívül az új bérlő zárható pincerészében, valamint egy másik lakótól kölcsönkapott pincerészben elhelyezhették az asszony és a gyerekek ingóságait, szintén a költözésig. A család ugyanis „átmeneti szálláson” a nagyszülőkhöz csak a legszükségesebbeket, a „túlélő csomagot” tudta vinni, hiszen nincs hely. Az új bérlő közölte, neki csak a lakás kell egyelőre, hogy el tudja kezdeni a felújítást. A volt férj minden logisztikai tudását latba vetve úgy összecsomagolta a komplett berendezést, ruhatárat, dobozokat, zsákokat, hogy ennél kisebb helyre csak présgéppel lehetett volna bepasszírozni. Január közepén jött az első akadály: az asszony már akkor komolyan tárgyalt egy mogyoródi házra, amikor a tulajdonos gondolt egyet, hogy mégsem adja el a házát. Lehetett újra kezdeni a keresgélést, tárgyalásokat. Nem volt egyszerű a rendelkezésre álló keretösszegen belül megoldani a vásárlást úgy, hogy a gyerekek iskolája és a munkahely ésszerűen megközelíthető legyen. Február végén végre sikerült lefoglalózni egy házat Szilasligeten, így megindulhattak a dolgok a megvalósítás felé, de közben telt-múlt az idő… A volt férj időnként elment megnézni, rendben van-e minden a volt portán, az asszonynak ugyanis nem sok ideje maradt a munka és az utazgatás miatt: reggelente fél hétkor már el kellett indulni a lányokkal, hogy mindenki időben beérjen. Március végén csörgött a telefon, a vonal másik végén az új bérlő: ha másnap estig nem takarítják el onnan a kutyákat, kiszórja őket! Kétségbeesett telefonálás következett, de sehol nem akarták fogadni a kutyákat. Végül egy kutyasegély alapítvány sietett a segítségére, anyagilag megtámogatva egy kutyapanzió elhelyezési költségét (amelynek felét fizette). Szerencsére sikerült a többihez képest igen kedvező áron elhelyezni a kutyákat: havi 30 ezer forint szállásdíjért, az ennivalót ezen felül a gazdi viszi. Még aznap elvitték hát a kutyákat, a felszólításnak szinte azonnal eleget téve. Április 14-én a volt férj a nagyobbik lánnyal a pincéből előhalászta azokat zsákokat, amikben a nyári ruhák voltak a gyerekeknek, hogy majd a nagypapa kocsival eljön érte valamikor. Akkor még minden rendben volt. Április 29-én az asszony elment, hogy az üres kutya-kenneleket rendbetegye, kitakarítsa. A nyitott pinceablakon betekintve legnagyobb megdöbbenésére azt látta, hogy csont-üres mindkét pincerész, s a zárak le lettek cserélve. Kétségbeesetten hívta a volt férjét, telefonáljon már a bérlőnek, hogy hol vannak a dolgaik? A férfi először közölte a férjjel, hogy ne hívogassa, mert még feljelenti zaklatásért, a cuccokkal kapcsolatban pedig a fiát hívják. (Aki egyébként a házban a három lakás egyikének a bérlője is egyben – a másik lakás bérlője pedig az apja…) A fiút persze nem lehetett felhívni. Ekkor a volt férj is odament a tett színhelyére, ahol az asszony a sokktól szinte öntudatlan állapotban kitakarította a kennelt, majd az udvaron szétszóródott ismerős tárgyakat gyűjtögette egy kupacba: a kislány babájának a sapkáját, a kávéfőző szűrőjét, és ilyeneket. Az ingóságaik egyébként mind gondosan be voltak csomagolva dobozokba, leragasztva, ráírva, miben mi található. Véletlenül semmi nem szóródhatott ki belőlük. Nemsokára megjelent az új bérlő, és mint a dúvad, rontott rá a férjre, hogy be ne tegye ide többet a lábát, s mikor a férj elindult kifelé, még taszított rajta egy jó nagyot, elborult tekintettel. Érdemben csak annyit mondott, hogy őt az önkormányzattól felhívták, hogy adósság van a bérleményen. Ehhez képest az asszonynak csak túlfizetései voltak, a gázátalány miatt például 60 ezer forint! Arról nem esett szó, hogy mint a kutyák esetében, miért nem szólt egy szót sem, hogy vigyék azonnal a cuccokat, mert útban van. A rendőrségen feljelentést tettek (várhatólag lopás, sikkasztás, vagy hűtlen kezelés miatt indul eljárás), de ez már a tényeken nem változtat. Azóta annyit sikerült megtudni, hogy az utcára dózerral tolták ki az egész holmit, aztán aki kapja, marja, a többit meg konténerrel vitették el. Egy család minden holmiját. Csak az a három zsák ruha maradt, amivel a szülőkhöz mentek. Meg egy-két fényképalbum, amitől a gyerekek még ebben a szorult helyzetben sem tudtak megválni. Meg a 2-3 plüssállat… A kisebbik kislány, amikor megtudta mi történt, egész nap vigasztalhatatlanul zokogott, felemlegetve egy-egy kedves, odaveszett babáját. Ők egy olyan család, ahol nem a plazmatévé az érték. De érték a dédnagymama csipkéje és rokkája, s az a rengeteg régiség, amit a sok-sok év alatt összegyűjtögettek. És pótolhatatlan a csecsemőkori videófelvétel, a családi képek, a férj gyerekkori legói, az anya gyerekkori macija, a rengeteg játék, amely mindegyike fűződik egy kedves személyhez. Okmányok, bizonyítványok, iratok, számlák, könyvek, szakkönyvek (mindkét szülő pedagógus), teljes konyhai és egyéb használati tárgyak, háztartási eszközök, bútorok, és még egy komplett 10 nm-es fenyőgaléria is, szétszerelve, a család összes kerékpárja csak hab a tortán. A sűrűn teleírt, hatoldalas leltárt – ami mostanra elkészült – természetesen nem tudjuk ennél részletesebben közölni, ez csak egy kis ízelítő abból, amire egy család azt mondhatja: mindenem odaveszett. De csak majdnem minden, a legfontosabbak megmaradtak: a család, a gyerekek, akiknek hál’ Istennek nem lett nagyobb baja – a lelki terheket leszámítva – a tárgyak egy része pedig pótolható. Lehet-e nyerni egy ilyen történetben? – merül fel a kérdés bennem. Persze, tapasztalatot, bújik ki a kisördög belőlem. Az asszony azonban mást mesél… „Sose gondoltam volna, hogy ennyi segítőkész, kedves ember vesz körül, barátok, rokonok, kollégák, ismerősök. A múltkor a harmadikos kislányom egyik osztálytársa állt oda elém, hogy szeretne beszélni velem. Csodálkozva, és valljuk be, meghatódva hallgattam, hogy ő az egész osztállyal megbeszélte, hogy gyűjtést szeretnének rendezni kislányom megsegítésére. Természetesen csak játékokról, ruhákról és ilyesmikről lehet szó, mondtam, de a legjobban akkor lepődtem meg, amikor kiderült, hogy ezt a gyerekek teljesen maguktól, az osztályfőnök tudta nélkül találták ki. Szerencsére nem csak embertelenség van a világon…” Szőke Katalin

Ferenci Kiadó Bt.  •  1162 Budapest, Hermina út 16.  •  Tel.: [1] 405-5919  •  E-mail cím: hh@hh16.hu